A halláskárosodást mennyiségi (az audiometriás vizsgálat meghatározza a siketség mértékét), minőségi vagy topodiagnosztikai (a károsodás helyének meghatározása) valamint időrendi kritériumok alapján osztályozzák. Az utóbbi kritériumok arra az időszakra utalnak, amikor a károsodás történt.

A BIAP (Nemzetközi Audiofonológiai Hivatal) szerint az átlagos teljes hallásvesztés kiszámításakor az 500, 1000, 2000, 4000 Hz-es frekvenciákat veszik figyelembe, és az előbbi frekvenciák alkalmazásával, dB-ben megadott hallásvesztés összegét néggyel elosztva számítják az átlagos halláscsökkenést. Ezen kritériumok értelmében az alábbi csoportok alakulnak ki:

• Normális hallás (hallásküszöb: 20 dB alatt).
• Enyhe halláskárosodás (hallásküszöb: 20 és 30 dB között).
• Közepes halláskárosodás (hallásküszöb: 30 és 60 dB között)
• Nagyfokú halláskárosodás (hallásküszöb: 60 és 90 dB között)
• Hallásmaradvány 90 dB felett

A károsodás helye alapján a hallásvesztést az alábbi csoportokra bontjuk:

• A hang vezető szervek nem megfelelő működése miatt kialakult vezetéses hallásvesztés
• Idegi eredetű vagy érzékeléses hallásvesztés
• Kevert típusú hallásvesztés